dv2

(A kinyilatkoztatás természete)
2. Istennek a maga jóságában és bölcsességében úgy tetszett, hogy kinyilatkoztatja önmagát, és tudtunkra adja akaratának szent titkát (vö. Ef 1,9)mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílik az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek(vö.Ef 2,18; 2Pt 1,4). E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten (vö.Kol 1,15; 1Tim 1,17) szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez(vö. Kiv 33,11; Jn 15,14--15) és társalog velünk (vö. Bár 3,38), hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe. E kinyilatkoztatás rendje egymással bensőleg összefüggő tettekből és szavakból áll: Isten üdvtörténeti tettei kinyilvánítják és megerősítik a tanítás a szavakkal jelzett valóságokat; a szavak pedig hirdetik a tetteket, és megvilágítják a bennük rejlő misztériumot. Az Istenről és az ember üdvösségéről így kinyilatkoztatott mélységes igazság Krisztusban ragyog föl, aki az egész kinyilatkoztatás közvetítője és teljessége.[2]